Leírás
A melankolikus ember általában szomorú, és temetőkben sétál, de társaságban nagyon kedves és elbűvölő tud lenni – olvashatjuk egy 1570-es értekezésben. Ha elfogadjuk a szerző szíves meghívását, aki többször is megszólít minket, az út végén pedig arra biztat, hogy menjünk át a parkból a Visztula túlsó partjára, nézzünk be hozzá, és mondjunk együtt pohárköszöntőt, sok érdekes kitérőt tehetünk a melankólia nem búskomor, hanem nagyon is változatos tájain. Megtudjuk, hogyan fogták fel a görögök, mit örököltünk tőlük, hogyan értelmezték át a középkorban, a reneszánsz idején, a XIX. századi Párizsban, majd 1989 után. Kiderül, miért jó búsongani valami olyasmi elvesztése miatt, ami sosem volt a miénk (hogy legalább elveszett tárgyként kisajátíthassuk), miért agyalnak ki a létezés káoszán merengő melankolikusok túlszabályozott utópiákat, és miért munkál ezekben a halálösztön, amelyet le akartak győzni. Szóhoz jutnak az orvostudomány, a pszichológia, a filozófia és a művészettörténet képviselői, néha meg úgy érezzük, tisztán szépirodalmi művet olvasunk (lásd a frankfurti repülőtér McDonald’sáról szóló „jelentéktelen szonettet”), valójában azonban mindvégig megmaradunk az esszé tágas és barátságos világában.
Marek Bieńczyk (1956) lengyel prózaíró, esszéista, irodalomtörténész, műfordító és borászati szakíró a Lengyel Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetében dolgozik, emellett az International Federation of Wine and Spirits Journalists and Writers tagja. Otthonosan mozog a lengyel romantikában és a kortárs francia humán tudományokban, Kundera számos kötete mellett Cioran és Barthes műveit is fordította. Szinte észrevétlenül képes átlépni az irodalomtörténet-írásból a szépirodalom területére. Több regényt is írt, de az esszében tud a legkényelmesebben berendezkedni, ahol szabadon használhatja igen gazdag eszköztárát. És ő Jan Jo Rabenda, a szó sommelier-je a világ allegorikus színházában.
