Leírás
ALFÖLDY JENŐ: SZEMBESÜLÉSEK
Aki csak szórványosan találkozott Bozók Ferenc verseivel, meglehet, hogy könnyed és dallamos hangulatlírát sejtett benne, szomorkás alaptónussal, vallásos alázattal és igen jó formaérzékkel előadva. Aki azonban a mostani kötet, a Tükörtenger egészét figyelmesen elolvassa, annak megvilágosodik e költészet sokkal mélyebb, intellektuális-meditatív természete, s a hagyományos verselésben megbúvó modern, egzisztencialista filozófiája, a „seholban lét” aggodalma. Bozók Ferenc mint katolikus papköltő nem a műkedvelő vallásos költészetben megszokott kegyességre törekszik, hanem egy hús-vér ember vágyait, gondjait és megrendüléseit tárja föl az olvasónak. „Katolikus vagyok és költő” – Pilinszky vallomása Bozók Ferencre is érvényes. A kétféle minőség azért válik szét egymástól, hogy aztán annál hevesebben egyesüljön. A katolicizmus akkor izgalmas a művészetben, ha a hívő lélek szembesül az anyagi és testi világ gyarlóságaival, kételyeivel és kísértéseivel, az egyetemes létezés az egyéni élet partikularitásával, s a saját korában is fölfedezi azokat a jelenségeket, amelyek a Könyvek Könyvében meg vannak írva. Szembesül a teremtés ajándékaival, a természeti szépséggel. Saját magányával is, a másik ember kiismerhetetlenségével, s a szeretettel, amely ezt feloldhatja. Szembesüléseket látok olyankor is, amikor apróságokról ír, mint egy kagyló, egy aranyhal, mint a bodobács kitinhátán kirajzolódó, polinéz harcos maszkjára emlékeztető ábra vagy mint a ribizlibogyók kipirosodása a nyári kertben. Az idő hatalmával néz szembe az évszakok váltakozásaiban, a végtelenséggel a behavazott tájban, a megsokszorozott képmásával a tükörfolyosón, s végtelenül sokadik alakja elenyészik. A lényekkel, dolgokkal azonosulva, például a madarak égi útját és énekét követve, a magasságban mintha Istennel szeretne szembesülni, bár ezt inkább sejteti, mint kimondja enigmaszerű miniatűrjeiben. A gondolatot ihlető tárgy többnyire apróság, de ezt két föltétel teljesítésével emeli jelentőssé. Egyik, hogy Bozók Ferenc a tömörséget szereti, nem a bőbeszédűséget, s egy elkapott képpel rögtön a lényegre tér, bármilyen jelentéktelennek tűnő létmozzanat keltette föl figyelmét. Másik, hogy létszemlélete demokratikus, mint a keleti vallások közül különösen a buddhizmus: egy béka, egy giliszta látványa éppúgy a szeretet húrjait szólaltatja meg benne, mint az emlékeiből felvillanó, szép lányarc. A keletiek költészetére szűkszavúságával, elmés párhuzamaival és az apróságokban a végtelenség szemléletével emlékeztet. Meg azzal, hogy verseit érzékelhetően sokáig érleli, hogy aszúkorukban szüretelhesse le őket. De versformáival az európai versidom lehetőségét aknázza ki: kedveli a szaladó anapesztust, a tánclépés ütemű jambust és a velük ellentétes lejtésű daktilust, trocheust.
A formai játékok éppúgy nem tévesztik meg az olvasót a mondandó komolyságát illetően, ahogy az alig észrevehető apróságokról szólva sem tér ki a mindenség sugallata elől. Ahhoz, hogy valaki előtt kitáruljon a teljes élet határtalansága, lélekben meg kell küzdenie. Fontos a képzelet és az emlékezet gazdagon megrakott csűrje. Hol rémálmok, rémalakok és kísértések vezetik rá a költőt a valóságos és a valóságon túli világ félelmetességére, hol pedig az ajándékba kapott, idilli pillanatok és megindító részletek hozzák meg a harmóniát. Bozók Ferenc képes arra, hogy e sokféle minőséget egyaránt megélje, mint költői életérzésének porba sújtó és fölemelő mozzanatait. Isten nemcsak megoldás a lét kérdéseire, hanem probléma is. Nemcsak imádságos versekkel közelít hozzá; olykor szinte számonkérő kérdésekkel ostromolja. Időspirál című, kiemelkedő darabjában a modern filozófia időproblémáját szemlélteti.
Zenei hatású, néha játékos verseiből, ha akarná, sem tudná elűzni démonait. Benne vannak azok a mindnyájunkat környező világban, és tartósan környékezik lelkünket a vágyak, csalódások és szorongások állapotával. Vele szemben a keresztény ember legfőbb parancsa a szeretet, de önmagában ez csak lelkiállapot: valójában küzdelem a harmóniáért. S a jó szándék sokszor áthághatatlan akadályokba ütközik, sokszor pedig önmagunkat vádolhatjuk gyöngeségünkért. Ennek ellenére kell az ének, a szó nemes értelmében, a lelket felszabadító, a bánatot és az örömöt egyaránt kifejező dal,
a lekottázható gondolat, szárnyat adó s a mélységből kifelé törekvő érzelmek dallama.
Úgy, ahogy Bozók Ferenc szólaltatja meg
a lélek hangszerét.
Alföldy Jenő
